Nagy múltú, híres vadászeb, ám ideális családi kutya is.  Könnyű nevelni, kiképezni, jóllehet adódhat olyan helyzet, amikor

megmakacsolja magát, és engedetlen lesz.

Az angol vadászok kutyájuk kifogástalan terepmunkájának megvalósítása érdekében - eltérően attól az irányzattól, amely az európai országokban, főként Németországban uralkodik - egyféle, szorosan körülhatárolt feladat elé állítják az állatot. Arra törekednek, hogy a vadászkutyák a lehető legsokoldalúbbak legyenek, így az egyes fajták a legkülönbözőbb terepviszonyok között eltérő feladatokat hajtsanak végre a különböző vadak vadászatakor. Angliában ugyanaz a vadász egy bizonyos fajtájú kutyával járja az erdőt, viszont más fajtájú eb kíséri a mezőn és más a vizes terepen. Rókavadászatra rókakopókat, vadnyúlra harriereket, mezei nyúlra beagleket, apportozásra retrievereket, sebesült vad csapázására vérebeket, kotorékmunkára terriereket használnak. Az angol vadászok véleménye szerint az apportozás a vad-állásra vagy felhajtására kiképzett kutyák alkalmazásának rovására megy, és a vadat apportozó kutya többnyire nem állja a vadat.

A különféle spanielfajták - munkájuk tökéletességét, kitartó jellegét és kivitelezését tekintve - igen előkelő helyet foglalnak el a vadászkutyák között. Egy a 948. évből megőrzött, a walesi hercegségi vadászatra vonatkozó szabályzat már használják a spániel elnevezést a vadászatokon alkalmazott kutyákra. Mások az "espana" kifejezésből vezetik le az elnevezést, ami ír nyelven cserjét, sövénykerítést jelent. Egy német kinológus a német "Spannen" szóból eredezteti az elnevezést, ami azt jelenti, hogy a kutya feszes testtartást vesz fel munka közben. A rendelkezésre álló adatok szerint a 7. és 8. században már léteztek hosszú szőrű, lógófülű ebek, sőt a keresztes háborúk idején is minden kétséget kizáróan nagy vadászatokon alkalmazták őket. A spanielek fokozatosan terjedtek el nyugaton, mi több, Franciaországba és Angliába is eljutottak, ám arról nincsenek feljegyzések, hogy mikor kerültek oda.

A 16. században kezdik csoportosítani a vízi spánielek mellett a szárazföldi spánieleket: nagyobb termetűekre (feladatuk a madarak űzése solymászás közben) és kisebbekre (hasukon kúsznak a hálóval megfogott madarak felé, mert viszonylag alacsony termetük megkönnyítette, hogy a madarakkal együtt hálóval borítsák le őket). Tekintettel a feladat jellegére, a spánielek e két változata közül az elsőnek a springer vagy starter elnevezést adták, a másiknak a setting nevet, később a cocking, woodcock (erdei szalonka) majd végül a cocker spániel elnevezést.

Megkezdődött a spánielek különféle fajtáinak kitenyésztése. A szárazföldiek közül megkülönböztethető a kisebb cocker, a közepes nagyságú, súlyosabb clumber, a nagyobb springer, a welsh, a sussex, valamint a norfolk spániel. Az idők múltával mind szakszerűbben állapították meg a küllemmel, az anatómiai felépítéssel, a termettel, a testtömeggel, továbbá a szőrzet színével kapcsolatos követelményeket, ami tízegynéhány különálló spánielfajta standard-típusainak a bevezetéséhez vezetett, és ezt az angol Kennel Club, majd az FCI, illetve az egyes országok kinológiai szervezetei is elfogadták.

Az angol cocker spániel származása pontosan nem ismert, mint ahogyan sok más kutyafajtáé sem. Számos adat utal arra, hogy már az időszámítás előtti 4. században is ismertek egy küllemében a spánielre emlékeztető kutyát. Néhány kinológus azt állítja, hogy a spániel elnevezés a "Span" szóból ered, amely karthágói nyelven mezei nyulat jelent. Mások szerint a spániel Spanyolországnak (Hispániának) köszönheti a nevét, ahonnan származik. A kutatás azonban nem vezetett eredményre, semmilyen leírás nem foglalkozik a kutyák küllemével. Maguk a spanyolok "Perro ingles", azaz, angol kutya elnevezéssel illették a cocker spánielt.

A különböző spanielfajták között (kivéve az amerikai cocker spánielt!) az angol cocker spániel a legkisebb, alacsony termete a megfelelő szelekció és a spániel törpe változatával való keresztezés eredménye. A különféle spánieltípusok közül ez a legnépszerűbb, ami a fajta jellemvonásainak, valamint fizikai tulajdonságainak is egyaránt tulajdonítható. A cocker spániel előkelő helyet foglal el a kutyák népszerűségi listáján, és rendszerint ott van az első tízben.

Élénk, vidám, szelíd tekintetű, igen temperamentumos kutya, főként a szabadban. Könnyű nevelni, kiképezni, jóllehet adódnak olyan esetek, amikor megmakacsolja magát, és engedetlen. Kitűnő szimatú, nagy élvezettel kutat a sűrű cserjésben, harasztosban, nádasokban. Szerfölött kedveli az úszást, a vízből való és a szárazföldi apportozást. A különböző éghajlati körülményeket jól elviseli. A fajta kedvelői váltig állítják, hogy kedvencük nagyszerű tulajdonságai miatt mindenféle vadászati munkára egyaránt alkalmas.

Gazdájához való végtelen ragaszkodásával tűnik ki, éber, ám őrködésre nem alkalmas, ahogyan az összes többi vadászkutyafajta sem. Alacsony termete, viszonylag nagy ereje, mozgás tekintetében támasztott kisebb igénye teszi lehetővé, hogy a vadászkutyával, illetve a szobakutyával szembeni elvárásoknak is egyaránt megfeleljen. Ebből következően városban lakó vadász számára is ajánlható.

Az angol cocker spániel közepes termetű, zömök, nagyszerű felépítésű eb. Mozgása könnyed, ruganyos. Sok mozgás biztosításával lehet a legjobban nevelni. Bármit eldobunk neki, azonnal rohan, és visszahozza, rendszerint a gazda fáradt ki előbb, mint a kutya. Imádja, ha megdicsérjük. A cocker spánielek jól kijönnek egymással, de szívesen barátkoznak más fajtájú kutyákkal is. Soha nem kezdeményeznek verekedést.

Feje viszonylag nagy, koponyája széles. Orrháta egyenes, orrlyukai szélesek. Szeme barna, többnyire a szőrzet színéhez igazodik, értelmes tekintetű. Közepes nagyságú, rövid törzsű, alacsony, zömök, erőteljes csontozatú. Füle dús szőrrel borított, lelógó. Nyaka erőteljes izmos, lebernyeg nélküli. Háta feszes, egyenes vonalú. Mellkasa széles, mély. Hasa enyhén felhúzott. Farkát többnyire csonkolják, annak ellenére, hogy állatvédelmi törtvény tiltja az ilyenfajta beavatkozást. A farokcsóválás a kutya egyik legfontosabb kommunikáló eszköze. Elszomorító kép, amikor egy csonkolt farkú cocker egész hátulsó részét kell, hogy riszálja, ha üdvözölni akarja a gazdáját. Szerencsére egyre több tenyésztő mond le a kölyök farkának kurtításáról.

Mellső és hátulsó végtagjai párhuzamos állásúak, izmosak, erőteljes csontozatúak. Mancsai szélesek, ujjai rövidek, karmai feketék. Szőrzete az arcorri részen és a koponyán rövid, a mellkasán és a hasa alatt, valamint a végtagok hátulsó részén hosszú. Bundájának karbantartása gyakori ápolást, gondoskodást igényel. Színe arany, fekete, csokoládébarna, cobolyszín, kétszínű (fekete-cser, fekete-fehér, barna-fehér, orange-fehér), blauschimmel, háromszínű vagy tarka (fekete-fehér-cser).

Úgy tartják, hogy a különböző színekhez különféle viselkedés párosul. Az aranyszínű kutyáknál - nem is olyan régen! - sajnálatos módon tapasztalható volt a hírhedt "cocker düh", amit ma már a tenyésztők - az agresszivitástól mentes egyedek tenyésztésbe állításával! - egyre inkább kiszorítottak az állományból. A fekete cocker a nyugodtságával, az aranyszínű egyed temperamentumos viselkedésével, a kétszínű kutya a játékosságával tűnik ki.

A kan marmagassága 37-40 cm, a szukáé 36-39 cm. Élettartama gyakran 15-16 év. Testtömege: 11-14 kg. Az ideális testtömeg megtartása azonban a kedvencként tartott kutya esetében nem mindig sikerül, mert a legtöbb egyed örökké éhes, és sajnos csak kevés gazda képes ellenállni kutyája esdeklő pillantásainak.               

A cocker spánieleknek két fajtája van: a nálunk is elterjedt angol és az amerikai. Hazájában mindkettő a legnépszerűbb fajták közé tartozik (az angol cocker spániel a második helyen áll Nagy-Britanniában, míg amerikai rokona tavaly a 21. volt az AKC listáján), és sok híresség választott magának közülük házikedvencet.

Az angol cocker spánielek – a többi spániel-fajtához hasonlóan – Spanyolországból származnak, ahol vadászat céljából tenyésztették őket. A kivándorlásnak és a kereskedelemnek köszönhetően kerültek Angliába, ahol elnyerték mai formájukat. A vadászatok során erdei szalonkát (angol neve woodcock) hajtattak fel velük a bozótosban, innen ered a cocker spániel elnevezés. A kutyusok az 1870-es években kerültek Angliából Kanadába és Amerikába, ahol megjelenésük hamarosan megváltozott: termetük kisebb lett, orruk rövidebb, a szőrük viszont hosszabb. 1935-re az eredeti angol cocker spánielek hívei annyira megrettentek a változásoktól, hogy megalakították saját tenyésztői klubjukat, és petícióval fordultak az American Kennel Club-hoz (AKC), hogy hivatalosan is különböztessék meg az angol és az amerikai cocker spánielt. Az AKC 1946-ban ismerte el az amerikai cocker spánielt külön fajtaként, majd odaát az amerikai cocker spánielt egyszerűen cocker spánielnek kezdték nevezni. Itt az angol változat ritkának számít, 2006-ban az AKC által elismert 154 fajta között a 74. helyet foglalta el a népszerűségi listán.

Az angol cocker spánielek sokféle színűek lehetnek. Bundájuk nem feltétlenül homogén, lehetnek benne fekete, májszínű és vörös foltok is, fehér vagy deres alapon. Egyszínűek esetében a bunda színe fekete, vörös, májszín és arany, ebbe vegyülhetnek cserbarna foltok a homlokon, az orr körül, a nyakon, a faron és a lábakon. Fejük kicsit a szetterekéhez hasonlít. Szőrük közepes hosszúságú, átlagos marmagasságuk 38 és 43 cm közötti, súlyuk 11 és 15 kg között változhat. Természetüket tekintve általában barátságosak, mozgékonyak, szeretnek emberek között lenni, jól kijönnek a gyerekekkel. Az aranyszínű hím egyedek azonban hajlamosak lehetnek az agresszióra, egy közelmúltbeli kutatás meglepő módon ezeket a kutyákat hozta ki a legagresszívebbnek valamennyi fajta közül.

Kiváló vadászkutyák, helyt állnak az agility versenyeken, és terápiás célokra is kitűnőek. Ápolásuk során a fülekre kell kiemelkedő figyelmet fordítani, hogy megelőzzük a fertőzések kialakulását, illetve legalább hetente egyszer kifésülni a bundájukat a vedlés kontrollálása érdekében. Célszerű hetente vágni a karmokat is. Mivel elég nagy a mozgásigényük, akkor érzik magukat a legjobban, ha napjában többször kiviszik őket egy kiadós sétára. A legtöbb fajtatiszta kutyához hasonlóan az angol cocker spánieleknek is vannak különböző betegségeik. Ilyen a csípő dysplasia, a fokozatos retinasorvadás, a hályog, a veseelégtelenség és a süketség.

Az amerikai cocker spánieleknek angol társaikhoz képest kerekebb a szemük és a koponyájuk, valamint rövidebb orruk van. Az angol cockereknél felsorolt összes színben előfordulhatnak, azonban náluk igen ritka a deres bunda. Klasszikus színük a barack, amely az angol cocker spánielekre nem jellemző. Alacsonyabbak és súlyuk is kisebb, szőrük pedig jobban hullik.

Több híres angol írónőnek is volt angol cocker spánielje: Virginia Woolf kutyusa a Flush névre hallgatott, Anne Bronte pedig egy Flossey nevű spániel gazdája volt. Napjaink sztárjai közül Elton John annyira ragaszkodik Arthur nevű spánieléhez, hogy a kutyust nevezte ki vőfélynek közelmúltbeli esküvőjén.

Két amerikai elnök is cocker spániel-tulajdonos volt, és külön érdekesség, hogy mindketten ajándékba kapták: Harry S. Truman 1947 karácsonyán kapta Feller nevű spánieljét, Richard Nixon pedig még ’52-es alelnöki kampánya során kapta Checkerst. Amikor a sajtó jogosulatlan támogatások elfogadásával vádolta, Nixon televíziós beszédében külön kitért arra, hogy az ajándékba kapott kutyát meg fogja tartani, amivel elnyerte a nézők szimpátiáját. Ez a nevezetes Checkers-beszéd alapozta meg népszerűségét, amelynek köszönhetően 16 évvel később elnöknek választották. A sors iróniája, hogy demokratapárti ellenfele, a bátyjához hasonlóan merénylet áldozatává vált Robert F. Kennedy is spániel-gazdi volt, az övét Freckles-nek hívták.